Főoldal Újdonságok Fórum
Kateketikai ötletek
Áldások, imádságok
Szentségek
Szilvarérum
Színdarabok
Humor
Énekek
Katekézisek
Versek
Előadások
Hittanóra - vázlat, ötletek
Történetek
Segédanyagok
Technikai segítség

Szertartáskönyvek

hittanterem[kukac]plebania.net
Levél a szobafelelősnek

 
HITTANTEREM

Az elsö karácsony (Történetek)
Bekerült: 2005.03.20. 17:28
Megnyitva: 3511. alkalommal

Az első Karácsony
(Igaz történet az Ember tiszteletére)



Valahol, valamikor de nem is olyan régen, talán most is történhetne, rád bízom kedves olvasó, szárnyaljon az idő, a te képzeleted szerint…
Csodálatos városkának, meseszép iskolája telis-tele gyerekekkel, ajkukon boldog, vidám kacagással.
Csengőszóra véget ért a tanítás, fut, szalad, hömpölyög az utcára a sok gyerek! Kisleányka haja szőke, két oldalt copfba fonva, szemei, mint a kristály, lelke tiszta s igaz, neve, mint a virág a réten, mely vadon oly szép, Boglárka. Egyszerű s szerény, melegszívű, az egész osztály szereti, kedveli, még a fiúk is. Negyedikes jól tanuló, szorgalmas, okos, segítőkész. Önfeledten beszélget társaival, élményekkel teli nap után.
Mennek, mendegélnek és ni csak, az út túloldalán megpillantanak egy öregembert, aki targoncát tol maga előtt. Ruházata szakadt, piszkos, elhanyagolt. Fejét lógatva komoran, magába roskadva lassan halad előre.
-Oda nézzetek ! Mutatnak az öreg felé.
-Ott megy Retkes Robinson!
-Retkes Robinson! Retkes Robinson! Hű de szaglik!
Ordítozzák gúnyosan, szamárfület mutatva.
Az öreg megáll, tekintetét rájuk szegezi, homlokát megtörli, majd tovább igyekszik.
Boglárka kétségbeesetten figyeli a többieket.
-Mit csináltok? Miért gúnyoljátok azt az öregembert? Nem bántott senkit sem!
A fiúk hasukat fogva hahotáznak.
-Ugyan már Boglárka! Te még nem láttad Retkes Robinsont?! Évek óta egy ruhában jár, olyan büdös, hogy nem lehet a közelébe menni! Ezért is kapta ezt a nevet. Azt mondják, soha nem szól egy szót sem, biztosan néma! Állandóan ilyen koszos, és a targoncája nélkül nem megy sehova, az a háza! Pedig már majd szétesik, úgy nyikorog a kereke!
Boglárka szomorúan néz az öreg után, aki próbál nagyon gyorsan eltűnni az utcasarkon.
-Én nem láttam még soha. De nagyon sajnálom, még ha retkes is, akkor is sajnálom.
-Hát csak sajnáld! -Kacagott Zoli.
-Én nem tudom az ilyet sajnálni! A múlt héten a templomba sem engedték be, mert, ha ő belép, mindenki kimegy a bűz miatt! Ezért aztán ott szokott üldögélni az utcán, amikor fázik toporog a templom kapujánál. Jó időben ül a targoncáján, hallgatja a misét, ha éppen nem zavarják el. Anyám azt mondta, bolond ember. Meg, hogy eszi a gyerekeket. Nagy ívben el kell kerülni, mert akit megérint az meghal, és ő megeszi. Hamm! Bekap és véged! Úgy, hogy ne sajnáld, mert megesz téged is!
Boglárka szemei tágra kerekedtek.
-Hogyan találhattok ki ennyi ostobaságot?! Azt már nem hiszem, hogy az öreg eszi a gyerekeket!
-De igen! Megeszi! Jobban teszed, ha nem is gondolsz rá! Vág közbe Évi.
-Az én anyukám is azt mondta, gonosz ember, félni kell tőle, elrabolja a gyerekeket! Kint él az erdőben, sokszor követték a rendőrök, de hirtelen, mintha a föld nyelné el, köddé válik. Nem tehetnek semmit ellene, hiszen csak tolja maga előtt a targoncáját.
-De hát akkor nekem van igazam!- Neveti el magát Boglárka.
-Én csak azt hiszem, amit a saját szememmel látok. Kiáltja, és átszalad a zebrán.

Otthon édesanyja finom ebéddel várja. Kislánya láthatóan komoly gondba merül, csöndesen kanalazza az ételt.
-Mi a baj Kiscsibém?
-Édesanyám, ma valami furcsát láttam. Képzeld el, egy öreg ember tolta a targoncáját, és a többiek Retkes Robinsonnak csúfolták. Azt is mesélték, eszi a gyerekeket, de én nem hiszem.
Tekint bizakodóan édesanyjára.
-Tudod kicsim, az az ember nagyon különleges. Senki nem tud róla semmit. Nem beszél, nem barátkozik, nem mosolyog, nem koldul, csak megy és tolja a targoncáját. Hogy mit eszik, hol alszik, hogyan és hol él, nem lehet tudni. Az évei száma is kideríthetetlen.
-Emlékszem, amikor apádhoz feleségül mentem, akkor láttam őt először. Ősz haja, szakálla betakarta arcát. Sok bolondságot terjesztenek róla, de, hogy a gyerekeket enné? Nem hiszem. Amióta ismerem, nem változott. Mégis, jobb, ha az emberek távol tartják tőle magukat, pontosan azért, mert nem ismerik, Olyan ő, mint az erdei vad. Néha kijön a búvóhelyéről az emberek közé, néha hallgatja a misét, és ahogy jön, úgy el is tűnik.
-Édesanyám! Soha, senkinek nem jutott eszébe, hogy az öreg Robinsonnak szüksége lenne az emberek szeretetére?
-Nem tudom, de kérlek verd ki a fejedből a gondolatot, és tartsd távol magad az öregtől. Helyes, amiért nem csúfoltad, de ne közeledj hozzá semmi szín alatt! Megígéred kislányom?
-Igen megígérem.
Hajtja le szomorúan fejét Boglárka.
Ígéret ide, ígéret oda furcsa módon másnap ismét látta az öregembert. A kislány nem hazafelé igyekezett, követte őt. Hátizsákjából elővette uzsonnáját, az almát is mellé tette. Az öreg hátra-hátra sandított, szaporázta lépteit, láthatóan elfáradt. Pihennie kellett. Leült a targonca szélére. Piszkos kabátujjával megtörölte arcát.
Boglárka óvatosan közeledett, majd halkan megszólalt.
-Kedves bácsi, kérem ne ijesszen meg engemet, mert én félek, de azért szeretném odaadni az uzsonnámat. Nagyon finom, anyukám készítette. Odaviszem. Tessék megenni. Jó?
Csönd. Boglárka kissé gyorsabban haladt az öreghez. Robinson nézte, arca kifejezéstelen. A kislány egészen közel megállt, kezébe helyezte az almát és a szalvétába csomagolt szalámis kiflit. Robinson szeme megtelt könnyel, ráncos arcán lassan végig gördült.
Ettől a naptól kezdve Boglárka nem ette meg az uzsonnáját. Így ment ez két hosszú hónapon keresztül. Senki nem tudta, csak ők ketten.

Telt – múlt az idő, és amikor ismét az öreghez igyekezett, mielőtt át akarta adni az uzsonnáját, Robinson kihúzott a zsebéből valamit. Mosolyogva nyújtotta át a kislánynak.
-Köszönöm szépen. Szólt alig hallhatóan Boglárka.
Fölemelte, megnézte közelebbről, egy fából faragott kislányt ábrázolt, pontosan úgy nézett ki, mint ő.
-Én is köszönöm.- válaszolt Robinson.
Boglárka kezéből meglepetésében kiesett a szobor.
-Hát tud beszélni? Nem néma?
-Igen tudok. Soha nem voltam néma.
-De akkor miért hallgatott két hónapon keresztül?
-Tudod én már húsz éve nem beszéltem emberrel. Fogadalmat tettem az Úrnak. A fogadalmam a mai napon telt le.
-Milyen fogadalmat?
-Valamikor réges-régen történt. Igazságot mondtam. Ezért megvetettek, kitaszítottak. Az igaz szóért az emberek megköveztek. Győzött a csaló, a hazug, a képmutató, a pénz. Ha én is hazudtam volna, most gazdag lennék. Akkor megfogadtam Istennek, úgy élek, mint egy remete. Húsz évig nem beszélek emberrel, és csak alkalmanként vetődöm közéjük. Akkor a hetvenedik évemet töltöttem. A húsz év alatt kinézetem miatt, meg nem szólítottak. Elkergettek, gúnyoltak, kinevettek.
-Te oldoztad föl a némasági fogadalmamat. Kedvességeddel, jóságoddal, szereteteddel, emberségeddel. Egy kisleány. Egy tiszta, igaz, törékeny kislány, aki bölcsebb és okosabb a felnőtteknél. A kevély, buta, pénzéhes felnőtteknél. Mert tudod, megtették a pénzt Istenüknek, és ettől elvakultak, nem látják sem a szépet, sem a jót.
Boglárka elkomolyodott.
-Két nap múlva itt a Karácsony! Kérem, jöjjön el az éjféli misére!
-Kedves vagy. Még soha életemben nem láttam az éjféli misét. Nem akarok úgy meghalni, hogy ne lássam! Elmennék boldogan, de nincs cipőm, ruhám, csak ez a szakadt rongyom. Mutatott magán végig.
-Nyáron kimosom a patakban, de télen, amikor fagy, nem tehetem. Nézett fájdalmasan a távolba.
-Én tudok segíteni! –kiáltott Boglárka örömteli arccal.


Ezen a napon szaladt- szaladt hazafelé a kisleány, mintha szárnyra kelt volna, röpült mint a szél, sebesen, boldogan.
Másnap rózsás arccal ismét találkozott az öreggel.
-Robinson bácsi! Hoztam valamit! Ezek a nagypapám ruhái voltak, ő már meghalt. Magának adom, vegye föl, és vasárnap találkozzunk a templom bejáratánál, az éjféli mise előtt.
Az öreg zokogásban tört ki.
-Miért vagy te ilyen jó hozzám? Mindenki megvet, kigúnyol, te miért vagy ilyen jó?
-Én nem vagyok jobb mint mások. –hajtotta le fejét a kislány.
Én csak szeretem az embereket. Minden embert szeretek, mert nincs olyan ember a Földön, akit valamiért ne lehetne szeretni. Csak tudni kell az emberek nyelvén szólni Minden emberrel másképp lehet szót érteni, mert nincs két egyforma ember, még a testvérek között sem. Csak hasonlítanak, de nem egyformák. Mert a testük más, de aki szívében él a Szentlélek, az eggyé válik a jókkal, és eggyé válik a szeretettel. Ezt még a nagypapám mesélte. Én azt hiszem, csupán ezzel az adottsággal vagyok másabb, mint a többiek. Szeretek segíteni, és ha csak egy jó szóval boldoggá tehetek másokat, az engem is boldoggá tesz. Isten ilyennek szeret bennünket.

Az éjféli misére ünneplőbe öltözött a templom. Az emberek ragyogó, fényes gyertyákkal közeledtek, szívük egyszerre dobbant. Hófehér pompába öltöztek a fák, meghajoltak az éjszaka előtt. Az ereszeken jégorgonák csillogtak, s a Holdsugár gyönyörű dallamot játszott rajtuk. Mínusz húsz fokot mutatott a hőmérő, a hó ropogott a lábak alatt. Boglárka szüleivel együtt érkezett. Türelmetlenül várakozott. Topogott a hóban, leheletével melegítette újait. Két perc múlva kezdődött a mise.

Megtelt a templom.
–Nem jön el. Gondolta a kislány. Már éppen be akart menni, amikor hirtelen észrevett egy alakot a távolban. Hosszú fehér szakáll, bajusz, kucsmája alól ezüst haja vállát borította. Botra támaszkodva sántikált. Tiszta ruhában, ápoltan Robinson bácsi közeledett. Boglárka elé szaladt.
-Eljöttem. –mondta csöndben az öreg.
A kislány kézen fogta és bevezette a templomba. Minden tekintet rájuk szegeződött. Boglárka tisztaságtól sugárzó arccal keresztet vetett, és az öreget a saját helyére ültette.

Fölcsendült az orgona csodálatos hangja, s az emberek szívében a sötétség fénnyé változott…



Ajánld ismerősödnek is!


Információ, észrevétel, kapcsolat: info[kukac]plebania.net
Probléma esetén: segítség