Főoldal Újdonságok Fórum
Kateketikai ötletek
Áldások, imádságok
Szentségek
Szilvarérum
Színdarabok
Humor
Énekek
Katekézisek
Versek
Előadások
Hittanóra - vázlat, ötletek
Történetek
Segédanyagok
Technikai segítség

Szertartáskönyvek

hittanterem[kukac]plebania.net
Levél a szobafelelősnek

 
HITTANTEREM

Karácsonyi üzenet (Szilvarérum / Harag)
Bekerült: 2005.03.29. 08:24
Megnyitva: 1547. alkalommal

Karácsonyi üzenet
Mester Ildikó

Dolgos, öreg ráncos kezei mellén összekulcsolva, szeme behunyva, mintha csak aludna. Kilencvenkilencedik évében érte a halál. Este lefeküdt és örökre elaludt. Álmában szólította magához az Úr.
Egész életében kétkezi munkát végzett. Fiatal korában Szilasy grófnál szakácsnőként dolgozott. Apró, törékeny, szorgos-dolgos, bárminemű munkát elvégző asszony volt.
Két fia szerette, becsülte. Az idősebb, amikor megnősült, elköltözött otthonról, ezért ritkábban találkozott szüleivel. Felesége nem szerette anyósát. Dédi, amikor meghalt a férje, egészen magára maradt. Csak a munka szeretete éltette. Ásott, kapált, disznót tartott. Piacra járt hetente háromszor. Targoncájára rakta árúját, melynek megszokott zaja már hajnal fél négykor hallatszott a kihalt, néptelen utcákon. Nyolcvan éves koráig megállás nélkül piacolt, eladta, amit megtermelt. Ebből élt egy életen át. Nyugdíjat nem kapott, csak később járadékot a tanácstól. Kis parasztházban lakott. Telente kicsit zsörtölődött. Fejére kötötte vastag kendőjét, csizmát húzott, majd kiment az udvarra. Megállt, körbenézett kertjében:
- A nyavalya egye meg ezt a csikorgó hideget - bosszankodott -, igazán jöhetne már a jó idő!
A következő telet már nem élte meg. Csöndben, szépen elaludt örökre. Senki sem sejtette, hogy halála a két fivér közötti háború kezdetét jelenti. A kisebbik fia, aki a Dédi melletti házban lakott, családjával együtt sok időt töltött otthon. Ők is termeltek. Igazából Dédi velük élt, csak külön házban.
A harc akkor kezdődött a két testvér között, amikor föltették a kérdést:
- Mi legyen a szülői házzal?
Az idősebb fiú el akarta adni, a kisebb nem: hatvan évet élt ott, nem akarta, hogy idegen kézbe kerüljön. Gondolta, mivel fia építkezni akar, kifizeti a ház felét: így megváltja bátyjától. Ez elvileg meg is felelt, míg hivatalosan föl nem értékelték a házat. Négyszázezer forinttal kevesebbre, mint az idősebb fivér felesége gondolta. Ő már javában osztott-szorzott, elköltötte a még meg sem lévő pénzt. A feleség mit sem törődött férje gyászával.
- Nem lehetsz ilyen tutyi-mutyi! - rivallt férjére.
- Mit akarsz, mit tegyek? - szólt csendesen.
- Mit, mit tegyél? - tette csípőre kezeit az asszony, haragosan férjével szembefordulva. - A drága öcséd meg a felesége már biztosan kikutattak mindent, és röhögnek rajtunk! Értsd meg, pénz nélkül nincs élet! Nekem kell az anyád pénze! Bármi áron, de kell! Ha te nem mész el az öcsédhez, én veszem kezembe az ügyet!
- Jó, jó elmegyek, és megbeszéljük a ház eladását, csak hagyj már békében! Elvégre az én anyám halt meg, én gyászolom. Legalább annyi tisztelet legyen benned, hogy halála után nyugtot hagysz a lelkének! - tört ki magából a mindig csöndes férj.
- Egyébként, ha már itt tartunk, hol voltál te, amikor Anyus lebénult? Hol voltál, amikor pelenkázni, etetni, mosdatni kellett? Te elfekvőbe szállítattad volna, de Erzsi nem engedte! És Istennek hála Anyám meggyógyult, még tizenöt évet egészségben élt! Ezt pedig az öcsém feleségének köszönhetem! - azzal kirohant a szobából, becsapva az ajtót maga mögött.
A két fivér megbeszélte: a házat nem adják idegen kézre. Csakhogy így kétszázezer forinttal kevesebb jár az idősebb testvérnek. Ez pedig a feleségnek nem elég!
- Ide figyelj, István! - szólt nyájasan a férjéhez. - Eddig nem akartam mondani, de most már csak elmondom az igazat.
- Na mit akarsz megint?! - förmedt rá a férje.
- Tudod, amikor Anyus beteg volt, Erzsi a ruhásszekrényben talált vagy háromszázezer forintot. Láttam az ablakon keresztül, hogy gyorsan betette a ruhája zsebébe. Ő nem vett észre, én pedig a mai napig megtartottam a titkot. De már nem várhattam tovább, el kellett mondanom!
- Nem hiszem el! - dörzsölte homlokát a férj. Nem tudom elhinni, csak te találtad ki, hogy bemocskold őket előttem!
- Esküszöm az anyád lelkére, így igaz! - pattant fel az asszony az asztal mellől.
- Ne az anyám lelkére esküdj! - kiáltott a férj. - Esküdj a saját életedre!
- Esküszöm az életemre, hogy így történt. - reszketett a feleség.
- A mindenségit! - ordított a férj. Fölpattant a kerékpárra, s az öccséhez hajtott.
- Nem megyek bele, hogy a fiadé legyen Anyus háza! Ha kell, a bíróságra megyek! Befejeztem! - sarkon fordult, választ sem várva elrohant úgy, ahogy jött.
Ettől kezdve egyre sötétebben gyülekeztek a viharfelhők a két család feje fölött. Nem beszéltek, nem köszöntek egymásnak. A fiatalabb testvér elment, hogy kibéküljön bátyjával, de az kizavarta a házából. Eltelt már fél év is, beköszöntött a hideg, fagyos, hófehér december. Közeledett a Karácsony, a szeretet ünnepe! Tavaly ilyenkor a két család együtt ünnepelt Dédivel. Most külön-külön készülnek az ünnepre.
December 24-e, Szent Karácsony estéje.
A két fivér arca mosolyog, de legbelül mindketten sírnak. A gyerekek, unokák boldogan nézegetik az ajándékokat. Mikor a fa alól már az összes ajándékot szétosztották, ottmaradt egy halványkék boríték. Mindkét családban ugyanolyan halványkék boríték, ráírva: Fiaimnak!
Kedves Fiaim!
Amikor-e sorokat olvassátok, én már nem leszek köztetek. E levelet Dédunokámra bíztam, hogy a halálom utáni első karácsonykor adja át Nektek. Tudom, tisztában vagyok vele, hogy amikor e levelet olvassátok, ti már összevesztetek a házamon. Tudom, hogy István fiam felesége, csak a pénzt szereti, és ezért mindenre képes. Ez nagyon fáj nekem. Életemben azon munkálkodtam, hogy két olyan fiút neveljek föl, akik mindenben segítik egymást. Szeretlek Titeket! Szeretetem fény a sötétségben, eső a rekkenő melegben, s kit szívből szeretnek, holta után föltámad! Szeretetem: lobogó fáklya, vihar el nem fújhatja, eső el nem olthatja, s ki így érez, Isten megáldja. Az én szeretetem hasson át titeket, fáklyáját ne engedjétek soha kialudni! Szeressétek és segítsétek egymást! Isten áldjon Titeket, drága Szeretteim!
Ott álltak mind. Csöndben, szótlanul. Sírva. Kabátot öltöttek. Elindultak a temetőbe. A hulló hópelyhek vastagon betakarták a sírt. A kereszten jégkoronák ragyogtak. Csillogó, kristálytiszta fehérség borította a földet. És a sötétség fénnyé változott…

Az élet szép, csak nekünk kell fölfedezni a benne rejlő szépségeket, és van, aki megtalálja, van aki nem. Minden rajtunk, embereken múlik, hogyan élünk, és hogyan szeretünk!

Ajánld ismerősödnek is!


Információ, észrevétel, kapcsolat: info[kukac]plebania.net
Probléma esetén: segítség