Főoldal Újdonságok Fórum
Kateketikai ötletek
Áldások, imádságok
Szentségek
Szilvarérum
Színdarabok
Humor
Énekek
Katekézisek
Versek
Előadások
Hittanóra - vázlat, ötletek
Történetek
Segédanyagok
Technikai segítség

Szertartáskönyvek

hittanterem[kukac]plebania.net
Levél a szobafelelősnek

 
HITTANTEREM

A vámos, a lator, a szajha, a bölcs és mi… (Versek)
Bekerült: 2007.09.15. 15:43
Megnyitva: 2477. alkalommal

A VÁMOS, A LATOR, A SZAJHA, A BÖLCS ÉS MI…

Az Úr leült e délelőttre,
Sokan sétáltak el előtte.
Volt, aki meglátta, volt, aki nem,
Jött-ment ismerős, idegen.
Sokan megálltak mellette, nézve
Hogy mit tesz ma az új hit vezére.
Sokan csak vártak, szól talán bármit?
Csodáival netán ma is elámít?
Hogy legyen, mit otthon hallgat az ős,
Ki már csak régen lehetett erős.
Nem várta a nép azt mi ma jött,
Hisz’ unalmas volt szerfölött.
Mert csak egy ágat fogott kezébe.
Rajzolni kezdett, nem pedig mesébe.

És jött VÁMOS, sokszor nézett hátra,
Olyan volt, mint aki a tőrt várta.
Látta az út mentén ülő Mestert,
Közelebb lépett, ránézni restellt,
Csak súgta-búgta: „Ó, jaj, mit tettem,
Loptam… loptam amint tehettem!
Néha csak keveset, sokszor meg sokat,
Kiforgattam a koldusokat!
Mennyit ér létem? Mi lett belőlem?
A varjak vegyenek el mindent tőlem!
Haraggal néz reám az ég Atyja…
Jogosan sújtana le rám haragja!”
Az Úr fel sem nézett, jól tudta: ki az.
„Vessen rád követ az, ki szent-igaz.”

Majd jött osonva, köpenyben a LATOR,
Ki talán most is menekülést latol,
Poroszlót keres rebbenő szeme,
Akik csak játékot űznének vele,
S könnyeiből gyúrnának tréfát,
Kutyákkal etetnék meg maradékát.
Remegő keze tőr-nyélre markolt,
S suttogva-sikoltva-zokogva így szólt:
„Mennyit raboltam! Gyermekem árva,
Nem lesz, ki apja szemét lezárja,
Nem ismer, nem szeret, nem vár rám senki.
Várom már, hogy a világ vessen ki
Magából!” Árnyékából látta, ki áll ott.
„Vessen rád követ, ki másnak nem ártott…”

S Ő rajzolt tovább. Jöttek-mentek népek.
Volt, ki közelebb, ki távolabb lépett,
De senki sem értette, mit akar a Mester,
És meddig tart a csendes szemeszter.
Ő csak ült ott, kezében a pálca,
Alig látszott, ahogy út porát vájta.
Zsongott az élet, lüktetett a város,
Forróság volt, egy láb se sáros,
Mert jól tudta Ő, a test lehet tiszta,
Ha a bűnből a lélek nem talál vissza
Istenéhez, mit’ sem ér a harmat,
Mely tisztaságot ad, gyomornak nyugalmat.
Ő csak ült ott, s az ág a porba
Húzta-vájta a vonalakat sorba.

Majd jött a SZAJHA, koldusok tépték,
Köpték és rúgták ahol csak érték.
Elécibálták, s míg porba hullt teste,
Festett szeme a kiutat kereste.
S az Úréra talált, ki lelkébe látott,
S tudja az ég, hogy mit is talált ott.
De így szólt a nő: „Hová jutottam?!
Vétkeztem buja lebujokban,
Elvettem másoknak párját,
Hajam fedte a hitvesi párnát!
Itt hát a vég, jöjjön, mi jár!
Nem érdemlek semmit se’ már!”
Végighallgatta, az asszony mit beszél,
Majd szólt: „Az üssön, ki egészen fehér…”

Jött a BÖLCS, magát annak mondta,
Ezt bizonygatta a tereken naponta.
Okos szavakkal oktatva a balgát
Szavával mutatta meg csak hatalmát.
De most sírt. Könnyes volt szakálla,
Fekete volt, de beőszült mára.
Tépte-tépte, hadd vesszen az ésszel,
Mert ész nélkül a lét mondd, mivel ér fel?
Hisz’ akármit tett, az semmit sem ért,
És pont ma jött rá, hogy semmit sem ért
Az életből. Bár kutatta százszor,
De nem látott messzebb saját magától.
Az Úr látta, hogy a bölcs hogy remeg:
S szólt: „Az ítéljen, ki még nem tévedett…”

S ült csak ott csendben, fel se’ nézett,
Alakult lábánál karika, négyzet,
Az ág újra-újra táncra kelt előtte,
Az egyik ábra a másikat födte.
Volt, aki leült, úgy hallgatta szavát,
Egyszer-kétszer mormolta, hogy: „Nohát…”
Vagy megállt fölötte, túlnézett vállán,
És elmerengett a sok-sok ábrán.
De igazán nem értette senki,
Hogy e néhány szó mire megyen ki.
És hogy megbocsát újra és újra,
Tekintetét szemeikbe fúrja,
Hogy aztán ismét a pálcára nézzen,
És semmit se’ szóljon az egészen.

Aztán jött a SZENT, elterült az árnyék,
Déli hőségben csöppnyi ajándék.
Majd így szólt: „Ismered létem,
Én mindig az igazságnak éltem.
Üdvözöllek! Fogadod, tudom.
Látod e csürhe népet? Unom!
A vámost, szajhát, bölcset, latrot,
Az útkereső sok-sok parasztot,
Kik nem látják, amit mi látunk,
Ezért nem is lehetnek barátunk.
Magányosak vagyunk mi ketten,
Rád nézve ezen merengtem.
Elfogadnád és megengednéd,
Ezért leülök hát melléd…”

De szólt Isten: „Mondd még egyszer!
Gyors volt, annyira igyekszel.
Itt vagy és előttem állasz,
De mit látok, csak egy állarc.
Szentnek látszol, de nem vagy az,
S még annyira sem vagy igaz,
Hogy észrevedd: mindig kell a bánat!
Ezért szentebbek ők nálad…
Akiket az előbb mondtál,
Akik nálad, a bolondnál
Tisztábbak, mert ráéreztek:
Bánat nélkül ők elvesztek!
Mondd meg: mi hoz üdvöt reád…?”
S porba hullott a törött ág…

(Ihlető verzió: Új Misszió folyóirat, 2006. szeptemberi szám, 13. oldal: Rónay György: A folttalan)

Ajánld ismerősödnek is!


Információ, észrevétel, kapcsolat: info[kukac]plebania.net
Probléma esetén: segítség