Főoldal Újdonságok Fórum
Kateketikai ötletek
Áldások, imádságok
Szentségek
Szilvarérum
Színdarabok
Humor
Énekek
Katekézisek
Versek
Előadások
Hittanóra - vázlat, ötletek
Történetek
Segédanyagok
Technikai segítség

Szertartáskönyvek

hittanterem[kukac]plebania.net
Levél a szobafelelősnek

 
HITTANTEREM

Jelenits István: Betű és lélek (részlet) (Szilvarérum / Gyöngeség)
Bekerült: 2003.06.06. 11:16
Megnyitva: 2017. alkalommal

Pipacsok októberben

„Adomány, szeretetadomány, Kéretlen, váratlan, Egeké… …Ó, Isten, ki vagyok én, Hogy ily kései szájak nyílnak ordításra Fagy erdején, búzavirágok pirkadatában.”

(Sylvia Plath: Pipacsok októberben)

„Nézzétek a mezők liliomait!” Ha a virágok üzenetet hordoznak, az őszi virágok bizonyára egészen sajátos emlékeztetők. A szürke őszben pazar-színesen, szinte kigyúlva a bravúr remeklésével felelnek az évszak hadüzenetére. Erőlködve, rémülten? Utolsó erejüket szinte a végsőkig feszítve, torkukban a halálos rémület görcsével, de mégis fölszabadultan, könnyedén, diadalmasan.

Mivé válik az emberi élet efféle bravúrok nélkül: Manapság megtapasztalhatjuk, mert mi tűrés, tagadás: a bravúr fényvillanása, a remeklés pazar színei egyre ritkábbak az életünkben. Nagyon egyszerű a számvetés: szegényebbek, dehogy! – szimpliciter szegények lettünk nélkülük.

De vajon miért tűnik el már-már a remeklés a körülöttünk levő világból? Talán egyszerűen azért, mert a bravúrt az emberből is a lég végső kutyaszorítói kényszerítik ki, azokban meg mostanság ritkábban jutunk, mint valaha.

A sarokba szorított ember meghal vagy remekel: manapság meglehetős gyakorlattal elkerülgetjük ezeket a „sarkokat”.

Ha továbbmegyek a metaforában, mondhatom, hogy a „sarok”, ez a remeklésre (vagy halálra) szorító, a másíthatatlan szituáció meg az alkut nem tűrő etikai eszmény falából szokott valaha az ember közé záródni. Nos: technikánk és társadalmi létünk fejlődése (Guardani azt mondaná? A hatalomban való hirtelen gyarapodásunk) váratlanul lehetővé tette, hogy változtassunk sok olyan helyzeten, amely őseink életében valóban megmásíthatatlanul adott volt. „Itt élned, halnod kell „– írta egy százada a költő. Nem egyszerűen egy hazafias étosz, hanem – milliók számára – a szükség parancsát sűrítve szavakba. Nehéz kérdezni, de lehetetlen újra meg újra el nem tűnődni rajta, milyen messze jutottunk ettől a kelltől. De ez csak egyetlen példa a sok közül. Még meghökkentőbb jártasságra tettünk azonban szert az etikai eszmények sziklafalának porlasztásában, odább tessékelésében, nemegyszer teljes eltüntetésében. Vállalva féligazságok fölidézésének kockázatát, hadd utaljunk itt a válási statisztikára, a családtervezésre, az engedékeny nevelés kényelmes modern gyakorlatára. „Ami nem megy, ne erőltessük! – hangzik a minden becstelenséget igazoló közhely, s valóban el is hisszük lassan, hogy nincs törvény és tilalom, ami valami igazán nehézre komolyan kötelezhetne, vagyis ami a remeklésnek és a bravúrnak – vagy a pusztulásnak alternatíváját kikerülhetetlenül elénk állítaná. A szituáció és az eszmény szorító kihívásai nélkül szegény s nem boldog lett az emberi élet. Végül már álmodni sem merünk arról, hogy képesek volnánk a remeklésre. (Eredményesen deheroizáljuk a múltunkat is!) El is sorvad, ki sem fejlődik bennünk a lelemény, a fölszikrázó kedv, Tamási Áron székelyeinek edzett s játékos belső fegyelme. Többnyire sikerül egy életen át lealkudnunk és eltüntetnünk az útból a kutyaszorítókat, hogy aztán teljesen tapasztalatlanul és önbizalmatlanul essünk a legkegyetlenebb csapdába: az egyszer elháríthatatlan fájdalom s a tovább nem odázható halál elé. Egyébként lehet egy harmadik oka is annak, hogy a remeklés, mint ritkább eseménye az életünknek. Nemcsak a szorító kényszerek kerülgetésében, feloldásában vittük mi sokra, hanem ezzel párhuzamosan megkopott bennünk a kegyelembe vetett bizalom is. Itt megint letapogatható a kölcsönhatás. „Aki kér, kap.” S ki kér? Állhatatosan, kiáltva, kétségbeesve? A szorongatott helyzetben levő. Aki ügyesen kibújt a lét szorításából, aki nem fogadja be a későn jött vendéget, hogy aztán kenyeret kelljen kérni a kedvéért: az nem kér, nem is kap. Nem tapasztalja meg a kegyelem hatalmát. Ha hívő ember, hite hűvös, távolságtartó hit marad. „Örömest dicsekszem gyöngeségeimmel (a kutyaszorítókkal, amelyek bravúrra kényszerítenek) – írta Szent Pál -, hogy Krisztus ereje lakjék bennem. Azért telik kedvem a Krisztusért való gyöngeségben, gyalázatban, nélkülözésben, üldöztetésben és szorongatott helyzetben, mert amikor gyönge vagyok, akkor vagyok erős(2 Kor 12, 10). Isten nem szerencsejátékos: a vakmerő, a veszedelem mámorát kereső embert nem kedveli. De aki a krisztusért való (vagy a felebarátért való – hiszen Krisztus és a felebarát: egy) gyöngeségét vállalja, abban, és csakis abban fölragyog az ő leleményt adó, kedvet szikráztató ereje. Ez a remeklésnek és a bravúrnak a stílusa. Nem ritka alkalmak ünnepi, hanem a mindennapok hétköznapi, „őszi” környezetében otthonos, mint a tereken, kertekben fölparázsló virágok. És nem sziszifuszi „mosoly”, Isten remeklésére és bravúrjára utal, amellyel a nagypéntekből húsvétot nyitott.

Jelenits István: Betű és lélek (részlet)

Letöltehető fájl(ok):
Letöltés 0_jelenits.doc (28 kb)

Ajánld ismerősödnek is!


Információ, észrevétel, kapcsolat: info[kukac]plebania.net
Probléma esetén: segítség