Főoldal Újdonságok Fórum
Kateketikai ötletek
Áldások, imádságok
Szentségek
Szilvarérum
Színdarabok
Humor
Énekek
Katekézisek
Versek
Előadások
Hittanóra - vázlat, ötletek
Történetek
Segédanyagok
Technikai segítség

Szertartáskönyvek

hittanterem[kukac]plebania.net
Levél a szobafelelősnek

 
HITTANTEREM

Henri Boulad SJ: Gondolatok a holnap egyházáról (Szilvarérum / Egyház)
Bekerült: 2002.12.10. 15:21
Megnyitva: 2149. alkalommal

A jövő egyházáról olyan új helyzetben kell gondolkodnunk, amit nem a középkorból örököltünk. Bár a középkori egyházforma szinte változatlanul maradt fenn napjainkig. Ezúttal szeretnék rámutatni a mai egyház néhány olyan vonására, melyekben megfigyelhetjük, mennyire ellentetében állnak azzal a társadalmi valósággal, amit napjainkban élünk. Elsőnek azt említem, hogy a középkori társadalom mezőgazdasági jellegű volt, a falut jelentette. Nézzük csak ezeket a képeket: ott áll a templom a középen, és ahogy a tyúk gyűjti össze a csibéit, ott van a nép a templom körül. A templom a falu közepe. A plébániának emberi méretei vannak, és a plébános ismeri nyáját. Tudja hívei nevét, ismeri a családok életét. A hitélet öröklődik, a hit apáról fiúra száll, a hitet továbbadják, és az természetesen növekszik. Senki nem kérdőjelezi meg azt, mert a vallás a kultúra része, egy összefüggő autonóm rendszer szerves összetevője. A morális és etikai kérdések a társadalomban teljesen megkérdőjelezhetetlenek. Ha sokan élnek erkölcstelenül, azt a társadalom egyöntetűen elítéli. Az erkölcsi értékek maguktól értetődőek, és a társadalom ezekhez igazodva olyan keretet teremt az egyén számára, amelybe az egyén kapaszkodni tud, és amelynek segítségével kiépíheti magának a megfelelő értékrendet. A család pedig szilárdan, erősen és megkérdőjelezés nélkül áll a "pater familias" hatalma és irányítása alatt. A középkori társadalom integrált társadalom. Ilyesmi még ma is létezik Egyiptomban. A Nobel díjas egyiptomi író, Naguib Mafuz, trilógiát írt az egyiptomi családról Ebben elmondja, hogy ezekben a családokban csodálatosan megfigyelhető, hogy a "pater familias" mennyivel nagyobb hatalommal bír, mint akár a római pápa a mai világ társadalmában. Teljhatalommal uralkodik a családja felett, és hatalmát senki és semmi nem kérdőjelezi meg. A középkori egyetemen a tudományok piramist képeznek, melynek csúcsán a teológia áll. A teológia tartja össze az egész épületet. Kevés kivételtől eltekintve, csak az elitnek van alkalma a képzésre, a tanulásra. A pap azon kevesek közé tartozik, akik képzettek, és ezért tiszteletnek örvend, és mindenben döntő szava lehet. Ha valakinek valamilyen problémája akad, csak két három ember van a faluban, akikkel konzultálni tud, az orvos, a pap, és talán a bíró. A pap megbecsült személyiség, elismerést és hatalmat tudhat magáénak. Elérkeztek azonban a modern idők. Mit jelentenek a modern idők? Azt hiszem, nagyon érdekes lenne elemezni, hogy mit jelent a modernitás. Manapság már posztmodern korszakról beszélünk, mégsem tudjuk igazán, mit jelent a modernitás. Hatalmas városok kerültek a kicsik helyére, Vegyük csak például a New York-i "Szent Patrik" székesegyház képét. Felhőkarcolók veszik körül. A templom eltörpül, összenyomják a körülötte álló magas épületek. Ez számomra szimbóluma annak, ami a legutóbbi századokban végbement. A vallás már nem spontán, magától értetődő része az emberi életnek. Már nem tartozik létezésünk szerkezetéhez. Még csak nem is része a kulturáról, az életvitelről vallott nézeteinknek. A vallás marginalizálódott. Nem szerves alkotója a jelenlegi kulturának, és a teológia pedig egyáltalán nem áll a tudományos piramis csúcsán. A University of Chicago-n, ahol 30 évvel ezelőtt tanultam, van ugyan teológiai tanulmányokat ajánló fakultás, a Divintiy School, de az általa ajánlott kurzusok csak fakultatívak. A Divinity School is csak egy iskola a többi között, ha épp teológiát óhajt tanulni az ember. Emlékszem egy kisfiúra egyszer Franciaországban, ahogy felnézett a feszületre, és megszólalt: "Ki ez a fickó?" Nem tudta, ki függ a kereszten! Egyáltalán nem ritka, hogy fiatalok ma nem tudják, hogy ki is Jézus Krisztus. A globális szekularizáció mai folyamatában mindaz, ami kapcsolatban van a természetfölöttivel kissé gyanús lett. Egyiptomban, ahol a lakosság 70 %-a írástudatlan, a papnak még van tekintélye. Egy szegény faluban, amikor valaki találkozik egy pappal, megcsókolja annak kezét. 1967-ben Francia Kanada területén, amikor papi öltözékben végigmentem a város utcáin, az emberek még köszöntek: "Jó reggelt atya!" Ma egy szót sem szól hozzám senki. Mára minden megváltozott. Nagyon érdekes megfigyelni azt is, hogy a legkatolikusabb országok váltak a leginkább antiklerikálissá. A modern kor egyszerre feltört. Morális és etikai értékek darabokra hulltak. Erkölcsi értékek helyett a hedonizmus és fogyasztás, az élvezetre való jog, az egyén szabadságjogai kerülnek a zászlóra. Köztudott, hogy a muzulmán országok visszautasítják az Nemzetközi Emberjogi Egyezmény aláírását, és ezt azzal indokolják, hogy az Egyezmény túlságosan nyugati gondolkodásmódot tükröz, mert az ember, mint egyén jogairól beszél, és elfelejti, hogy a társadalomnak is vannak jogai, a családnak is vannak jogai. Az individuális jogokat követelni - az igazságnak csak egy része. Magam is egyetértek ezzel a bírálattal, és úgy találom, hogy ebben a tekintetben az Emberi Jogok Nyilatkozata is hiányos. Amikor az egyén jogai összeütközésbe kerülnek a család szerkezetével, a család struktúrájával, a társadalom egészének rendszerével, az a társadalom egyensúlyát fenyegeti. A mai nyugati társadalomban ez megfigyelhető, és ez nem nevezhető rendnek. Másodszor: a muzulmán országok azt bírálják, hogy az Egyezmény csak az ember jogairól beszél. Hol marad az Isten? Neki nincsenek jogai? Nagyon erősen hangsúlyozzák ezt a bírálatot, hiszen annak valódi és nagyon komoly, kultúrával kapcsolatos vonatkozásai vannak. A "Isten jog" kifejezésnek azonban ma nincs értelme a nyugati kultúrában. A modern társadalomban a család széthullik. A szülőknek nincsenek jogaik a gyermek felett, inkább csak fordítva áll ez. Egyik barátom Egyiptomból Kanadába költözött a két gyermekével. Egyiptomban hithű keresztények voltak, naponta együtt imádkoztak, betartották a mi szigorú vallási böjtjeinket, szentmisére jártak. Egy idő elteltével az apa adott egy pofont az akkor már huszonkét éves leányának. Ez Egyiptomban elfogadott cselekedet. Kanadában azonban a leány pert indított az apja ellen, aki börtönbe került ezért. Egy másik barátom Alexandriából vándorolt az Egyesült Államokba. Amikor megkérdeztem, miért megy el, azt válaszolta: "A gyermekeim érdekében." Egy év múlva visszajött, és indoklásul azt mondta: "A gyermekeim érdekében. Nem akarom, hogy abban a légkörben nevelkedjenek fel." Nézzük meg tehát, hogy mik az egyház előtt álló kihívások napjainkban. Csak néhány gondolatébresztő területet szeretnék megemlíteni.

Itt van mindjárt a plébánia kérdése. A plébánia koncepcióját a középkorból örököltük. Akkor az földrajzilag meghatározott fogalom volt. Középen a plébánia, körülötte a hívek gyülekezete. Manapság nincs ilyen földrajzi meghatározottság. Az emberek mindenhonnan és mindenféle közlekedési eszközzel jönnek a plébániára. Talán, mert szeretik a papot, vagy talán, mert ott vannak a barátaik, stb. Ma már nincs földrajzi meghatározottság. Van viszont sok új jelenség. Ott van például a "hétvégi plébánia". Vasárnaponként az emberek különböző helyekre járnak, olyan templomokba, mely nem a sajátjuk, olyan emberekkel találkoznak, akiket nem ismernek. Mi is valójában a plébánia? Milyennek kellene lennie? A plébánia egy közösség, egy élő közösség, ahol az emberek ismerik egymást, ahol közös tapasztalataik vannak, ahol kapcsolatban vannak egymással. Ez volt a középkori plébánia. Ma egy nagyvárosban egy plébániához 2000-10000 ember is tartozik, akiket néhány pap vagy szerzetes lát el. Ők a híveiket valószínűleg, computerből ismerik. Még abban az esetben is, ha azt mondjuk, hogy 10000-ből csak 800 gyakorolja a hitét, a plébános mind a tízezer emberért felelős. Az én elképzelésem a plébániát illetően az, hogy ott az embereknek ismerniük kell egymást. Élő közösséget kell alkotniuk a pásztor vezetésével, "aki ismeri nyáját, és a nyáj ismeri őt." Ez talán lehetséges olyan faluban, ahol 300 ember él, és a pap már két-három éve velük van. Az ember mélyebben talán 200 embert ismerhet, nem többet. Újra kell gondolnunk, tehát a plébániát, de hogyan? Ha én pápa lennék, felosztanám a plébániákat. Egy tízezres plébániát száz részre. Mindegyik plébániához 100 ember. Erre azt mondják ugye, hogy legalább száz papot is kell ehhez találni, de hogyan? Lehetséges ez? Igen lehetséges. Például nős papokkal. Én a Közel-Keletről jövök, és görög-katolikus környezetben nevelkedtem. Számomra ez elfogadható. A Közel-Keleten minden ortodox felekezet papja házas, sőt meg is kell nősülniük szentelés előtt. A keleti rítusú katolikus papjaink pedig választhatnak a cölibátus és a házasélet között. Aki a házasságot választja, annak a püspöke azt mondja, fejezze be a tanulmányait, házasodjon meg, és öt év elteltével, ha egészséges családi és lelki életet tud felmutatni, pappá szentelhetik. Egy másik lehetőség lehetne az is, ha egy házas ember, akinek vannak gyermekei, elhatározza, hogy pap szeretne lenni. Ilyenkor a püspök megvizsgálja az esetet, és ha alkalmasnak találja, egy speciális képzés után felszentelheti. Így ott maradhat a környezetében, saját otthonában, és elláthatja a papi szolgálatokat. Az én elképzelésem az, hogy a plébániában az egyháznak hívnia kell a híveket a papságra. Eddig úgy közelítettük meg ezt a kérdést, hogy figyeltük, kiben fogalmazódik meg a szó: "Hivatásom van" - ami azt jelenti, Isten hívja őt a papságra. Emlékezzünk azonban csak rá! A kezdetekkor nem ez volt a helyzet. Amikor Szent Pál Kis-Ázsiában, Görögországban, Itáliában alapította az egyházakat, bizonyos kiválasztott embereket szólított meg. Rendszerint idősebb férfiakat: "Szükségem van rád, hogy rád bízhassam a közösséget. Elvállalod? Megteszed?" Aztán rátette kezét az illető fejére, és felszentelte, hogy a kis nyáj pásztora lehessen. Miért nem tesszük ma mi is ezt, amit Szent Pál tett? Mi a probléma? Én bevallom, nem értem, miért csinál a Latin Egyház ebből ilyen nagy problémát. Én magam biztos, hogy felkérnék bárkit Önök közül, akik gyermekeket neveltek fel, és most már van erre lehetőségük és idejük, legyenek pásztorai a környezetüknek. Egy nagy húszemeletes ház külön plébánia lehetne, saját találkozó és liturgikus hellyel. A pap ismerhetné az embereket, együtt kávézhatna velük, bekopogtathatna az ajtajukon. Milyen embereket? Mindegy, nem probléma. Lehet, hogy nem járnak templomba, lehet, hogy nincs semmiféle vallásos előképzettségük, de ki lehet építeni bennük, velük és közöttük egy emberi kapcsolatot, és lassan emberi közösséggé, majd fokozatosan keresztény közösséggé lehet alakítani őket. Mert elhatárolni és megosztani egymástól az emberi közösséget és a keresztény közösséget, az hiba és tévedés. Ez a titok! És ez az ígéret! A világ számos pontján most fedezik fel újra az alapvető keresztény közösség jellegét. A plébánia a meghatározó, alapvető emberi közösséggé válik, ahol mindenki ismer mindenkit, és a közösség feje nem egy pap, hanem egy világi személy! Ilyennek képzelem a jövő egyházát. Egy másik elképzelés szerint, barátok egy csoportja külön plébániát alkothatna a jövőben. Vagy az is lehetséges, pedig ma még nagyon utópisztikusnak hangzik, hogy a munkahelyi közösségek is alapját képezhetnék a plébániáknak. Gyárakban, cégeknél, bankokban együtt dolgozunk 10-15 évig, ahol kialakul egy emberi közösség. Gondolkodnunk kellene azon is, hogyan alakulhatna ez keresztény közösséggé. Ez persze nem könnyű, mert különböző hitű emberek dolgoznak együtt. Itt a kérdés azonban a következő: hogyan kell megkeresztelni egy munkahelyet, egy gyárat vagy egy hivatalt? Én az Apostolok Cselekedeteire hivatkozom, amikor közösségről beszélek, mert ott, a negyedik fejezetben, rátaláltam a kulcsszóra: "egy szív, egy lélek":

"A sok hívő mind egy szív, egy lélek volt"(ApCsel 4, 32).

Vajon milyen lesz a holnap egyháza? Íme két vélemény: először Karl Rahneré, a híres német katolikus teológusé, majd egy másik, Jean Daniélou bíboros, francia teológus elképzelése. Mindketten jezsuiták volt. Karl Rahner úgy gondolta, hogy a holnap keresztény hite kevesek hite lesz. Egy kicsi, de teljes meggyőződésű közösségé, akik lobogó hitben és mélyen megélik vallásukat, így kovácsként működnek majd az emberiségben. Ezt hirdeti az evangélium is. Mivel azonban az evangéliumi élet nehéz, csak keveseket találunk, akik ilyen életet akarnak élni. Ők azonban majd befolyásolják környezetüket, végül pedig az egész társadalmat. Jean Daniélou viszont másként vélekedik. "Az egész nyájat tekintetbe kell venni!" - hangoztatja. "A többség a fontos!" El kell fogadni, tehát egy olyan kereszténységet, amely nemcsak egy elit kisebbség sajátja, hanem bárkié, akár jár templomba, akár nem, akár házasságtörő, akár nem. Ez a nyáj, és ez az egyház is. Jók és bűnösök egyaránt. Ehhez a tényhez kell adaptálni a kereszténységet. Nos, ez két különböző nézet. Daniélou elképzelése szerint ahhoz, hogy törékenységben és gyengeségében az ember segítségére lehessünk, bizonyos szociális struktúrára van szükség, mivel ma hősies erőfeszítést követel megállni a saját lábunkon, ellenállni a modern kor kihívásainak. Mindenkitől pedig nem lehet hősiességet kívánni. Keresztény struktúrára, keresztény iskolákra, keresztény klubokra, keresztény filmekre, keresztény oktatásra van szükség, hogy kapaszkodókat tudjunk adni. Ez régen így is volt. Az egyház megújulási mozgalmai közül vannak olyanok, akik ezt a nézetet vallják, mert - ahogy mondják - nem várható el, hogy az emberek ellenálljanak az őket elárasztó kísértéseknek és kihívásoknak.

Karl Rahner azonban azt mondja: Nem! A jövő hívő embere belülről kell, hogy biztos és erős legyen. Ezért nemcsak kívülről kell erősíteni őt. Hiszen olyan korban, mint a miénk, a multimédia korában, amikor száz meg száz televízió csatorna kívül-belül eláraszt bennünket, kívülről úgysem lehet megvédeni az ember.

Nos, külső védelmet kell-e építenünk, vagy olyan struktúrákat kell létrehoznunk, melyek belülről teszik az embert ellenállóvá és immúnissá a támadással szemen? Tény, hogy a hitet minden kereszténynek újra kell keresnie. Fokról-fokra fel kell építenünk személyes hitünket! Fel kell tennünk a kérdést: miért hiszek én magam? Mit hiszek én magam? Mi a hit számomra?

"Hiszek az egy, szent, apostoli anyaszentegyházban, hiszek egy Istenben, Mindenható Atyában.." - mondogatjuk, ahogy azt a hittanórán, a katekizmusból tanultuk. De mi az, amit igazán hiszünk? Bízol a Szentháromságban? Mit jelent az számodra, hogy Szentháromság? Egy misztérium?

Tanultuk, hogy ne próbáljuk megérteni, mert misztérium. Vagy itt van Isten megtestesülése, hiszel benne? Tudod, hogy muzulmán felfogásban ez egy botrány? Hogyan hiheted csak olyan egyszerűen, hogy ez az ember Isten? És egy kis darab kenyér szintén Isten! Miért hiszed ezt? Mert az egyház ezt mondta? Sajnos ez ma már nem elég. Ez ma már így nem működik. Nem mondhatod csupán: mivel az egyház ezt tanítja, ezért ezt hiszem. Hiszem, hogy Krisztus a Megváltó, mert ez a mi hitünk. Van valami okod ezen kívül arra, hogy ezt hidd? Ne feledd a középkori skolasztikus iskola egyik mottóját: "a minden értelmet kielégítő hit", a "fides quaerens intellectum" nagy kincs! A hit intelligenciája manapság már nagyon fontos fogalom!

Ezért szeretem én magam annyira Teilhard de Chardin munkásságát. Ő megadta nekem azt a valóságos struktúrát, amelyben összekapcsolódik hit, tudomány, misztika, szociológia, biológia asztrofizika, stb.stb. Ez a megközelítés csodálatosan strukturálta az én saját hitvilágomat. Mert ha mindentől különválasztod a hitedet, nem leszel képes megbirkózni a mai kihívásokkal. Ma az emberi tudás különböző területeit átfogó, integrált látásmódra van szükségünk. Ha hited egy külön kalitkában van, életed valamelyik külön területén, annak csak egy külön sarkát foglalja el, napi munkád, kapcsolataid pedig egy másik kalitkában foglalnak helyet, akkor sajnos mindez nem működik. Vigyázat! Nem arról van szó, hogy a hitet egy piramis tetejére akarjuk helyezni, ahogy azt a múltban tettük Ellenkezőleg! A hit valahol élő módon a piramis szívében van. Íme egy idézet Paul Tillich, német protestáns teológus "A kultúra teológiája" című könyvéből:

"A vallás nem az emberi szellem speciális funkciója, hanem az ember minden funkciójának az elmélyülés dimenzióját adja." Ez a vallás értelmezésére vonatkozó állítás olyan messzemenő következményekkel jár, hogy minden egyes benne szereplő kifejezés magyarázatot követel. A vallás nem az emberi szellem speciális funkciója. A történelem elmondja nekünk, hogyan vándorolt a vallás az ember egyik szellemi funkciójától a másikig azért, hogy otthonra találjon bennük, és azok hogyan utasították el, vagy olvasztották magukba őt. Így ment a vallás magabiztosan az erkölcshöz, és kopogtatott az ajtón. Egészen biztos volt benne, hogy ott jól fogadják, mert vajon nem az erkölcs a vallás legközelebbi rokona? Hogyan utasíthatná el tehát? És valóban, az erkölcs nem is utasította el a vallást. Befogadta, de csak mint "szegény rokont", és arra kérte, érdemelje ki helyét azzal, hogy szolgálja az erkölcsöt. Bebocsáttatást nyert mindaddig, amíg segített jó polgárokat, jó férjeket és jó gyermekeket, jó munkásokat, jó hivatalnokokat és jó katonákat nevelni. Amint azonban a vallás sajátmagára hivatkozott, azonnal elhallgattatták, vagy elutasították, mondván, hogy az erkölcsre nézve fölösleges és veszélyes. A vallás ezért, hogy szállásra találjon, az ember spirituális életének új funkcióját kereste. A megértés képessége vonzotta magához. A vallás, mint a tudás egy speciális módja, a vallás, mint mitológiai képzelőerő, vagy mint misztikus intuíció - ezek a funkciók otthont jelenthetnek a vallás számára. Újból bebocsáttatást nyert tehát, sajnos azonban csak, mint a "tiszta tudás" alattvalója, és csak kis időre. A tiszta tudás ugyanis, melyet rendkívüli mértékben megerősítettek a tudomány eredményei, hamar visszavonta beleegyezését a vallástól, és kijelentette: a vallásnak az ég-világon semmi köze nincs a tudáshoz. Így a vallás az ember spirituális életében ismét otthontalanná vált. Újabb funkciót keresett, tehát amihez csatlakozhatott. Talált is ilyent: az esztétikai funkciót. Valóban, miért is ne találna helyet a vallás az ember művészi kreativitása területén? Ez a kérdés sok vallásfilozófus szavával hangzik évszázadokon keresztül, és a művészi valóság maga válaszol sok-sok valaha élt és ma élő művész által. Lelkes igenléssel invitálják a vallást, és nem pusztán arra, hogy csatlakozzék hozzájuk, de azt is állítják, hogy a művészet maga is vallás. Ekkor azonban a vallás bizonytalanodik el. Vajon nincs-e a valótlanságnak egy eleme mindig jelen még a legnagyobb művészeti alkotásokban is? A vallás emlékezett tehát az erkölcs és értelmi világhoz fűződő viszonyára, és most ő húzódozott attól, hogy beolvadjon a művészetbe. Nos, akkor hova fordulhat? Az ember egész spirituális képessége foglalt, és annak nincs olyan része, mely megfelel elhelyezést, nyújthatna számára. Ezért valami olyasmihez folyamodott, ami az ember minden cselekedetét, minden spirituális funkcióját elkíséri. Ezt a valamit úgy hívjuk: érzelem. Úgy látszott ez lesz a vallás vándorlásának utolsó állomása. Ez az állomás ugyanis nagyon tetszett mindazoknak, akik a tudás és az erkölcs területét szívesen látnák minden vallásos befolyástól mentesen, mivel a vallás, - ha a puszta érzelem területére száműzzük-, veszélytelenné válik minden racionális és gyakorlati vállalkozásra nézve, és be kell vallanunk, hogy ebben az esetben elveszti komolyságát, igazát és végső célját is. A puszta szubjektív érzés területén, az érzés objektív tárgya nélkül, végső tartalom nélkül, a vallás halott. Ez sem lehet tehát a válasz arra a kérdésre, hogy az emberi szellem milyen aspektusát jelenti a vallás. Otthontalanságában a vallás egyszer csak felismerte, hogy nincs is szüksége minderre. Nincs szüksége arra, hogy otthont keressen. Mert mindenütt otthon van. Nevezetesen otthon van az ember minden spirituális tevékenysége legmélyén. A vallás az elmélyülés dimenzióját kölcsönzi az ember minden szellemi tevékenysége számára. A vallás az elmélyülés az emberi szellem teljességében. Mit jelent ez a metafora: elmélyülés? Azt jelenti, hogy a vallás az ember szellemi-lelki képességeiben az a funkció, amely a végső, a feltétlen és végtelen vonatkozások irányába viszi azokat. A vallás, a szó legszélesebb és legalapvetőbb értelmében, a végső vonatkozás. Ez a végsőkre irányultság megmutatkozik az emberi szellem minden kreatív funkciójában. Az erkölcs szférájában az erkölcsi kötelezettség feltétel nélküli imperativusaként nyilvánul meg. Ennélfogva, ha valaki az emberi szellem erkölcsi képessége nevében utasítja el a vallást, nem teheti, hiszen magának a vallásnak nevében utasítja el azt. A tudás területén a végső vonatkozás a végső igazság utáni szenvedélyes vágyódásban nyilvánul meg. Ennélfogva, ha bárki elutasítja a vallást az emberi szellem értelmi funkciója nevében, a vallás nevében utasítja el azt. Az esztétikai funkció területén az emberi tevékenység végső célja a valóság végső értelmének kifejezése. Így, ha az esztétika területén utasítják el a vallást, akkor is magának a vallásnak nevében utasítják el azt. Teljes komolysággal tehát nem lehet a vallást elutasítani. Mert a legvégső igazság iránti teljes odaadás, a végső dolgok iránti érdeklődés, maga a vallás. A vallás az emberi szellem lényege, alapja és mélysége. Most azonban felmerül a kérdés, mit jelent a vallás a szónak egy szűkebb, szokásos értelmében, akár az intézményes vallást, akár a személyes jámborságot értjük rajta? Ha a vallás jelen van a spritiuális élet minden funkciójában, miért fejlesztette ki az emberiség mégis a vallást különálló szféraként, a többi tevékenység közepette, mítoszokban, kultuszokban, áhítatgyakorlatokban és egyházi intézményekben? A válasz abban van, hogy az ember saját szellemi élete alapjaitól és mélységeitől tragikusan elidegenedett. A látnok szerint, aki a Biblia utolsó könyvét írta, a Mennyei Jeruzsálemben nem lesz templom, mert Isten lesz minden mindenben. Nem lesz külön világi valóság, és ebből kifolyólag nem lesz külön birodalma a vallásnak sem. A vallás ismét az lesz, aminek lényegileg lennie kell: az ember szellemi életének minden meghatározó tényezője. A vallás megnyitja majd az ember szellemi életének olyan mélységeit, melyeket rendszerint a mindenapi élet és a világi munka pora és zaja lep be, és a szent, az érinthetetlen, a félelmetes és inspirálók a végső értelem megtapasztalását segíti majd. Ez a tapasztalat a végső bátorság forrása is. Ez a vallás dicsősége! Dicsősége mellett létezik azonban szégyene is, amikor mi végső céllá tesszük, és rá hivatkozva megvethetjük a világ birodalmát. Mítoszait, doktrínáit, rítusait és törvényeit végső igazsággá tehetjük, és üldözhetjük azokat, akik nem rendelik magukat alá ezeknek. Elfelejthetjük, hogy a vallás ilyetén látszólagos léte az ember önmagától való elidegenedésének következménye csupán Így a vallás a szekuláris világ szenvedélyes vallásellenességét okozza, ez pedig a világ számára jár tragikus következményekkel. Hiszen mind a vallási mind a világi szféra ugyanolyan helyzetben van. Egyik sem lehet meg a másik nélkül, és mindkettőnek be kell látnia, hogy különálló létük csak egy helytelen felfogás következménye. Valójában mindketten a széles és mély értelemben értelmezett vallásban gyökereznek, mindig a végső vonatkozásra irányultan létezhetnek igazán. A két terület közötti ellentét oly mértékben oldódik csak meg, amilyen mértékben megértik ezt, és amennyire a vallás maga megtalálja igaz helyét az ember spirituális életében. Nevezetesen: ha a vallás felfedezi és elfoglalja azt a helyet, amelyből szubsztanciát, végső értelmet, ítélő erőt és kreatív bátorságot képes kölcsönözni az emberi szellem minden tevékenységének." (Paul Tillich: A kultúra teológiája. New York, Oxford University Press 1959.)

Amikor tehát egy szép tájat festesz, vagy bármilyen más művet alkotsz, Isten ott van az alkotásodban. Tudós vagy a mikroszkópod előtt, vírusokat, amőbákat vagy bármi mást vizsgálsz, Isten ott van közted és az amőbák között. A te figyelmed, amely azokat vizsgálja, valójában Isten jelenlétére irányul, és a te figyelmed maga Isten jelenléte. Ez Tillich gondolata a kultúra teológiájáról. Isten nem úgy fedezzük fel, mint életünk és gondolkodásunk külső megfigyelőjét, hanem Őt, magát fedezzük fel, mint a mélység dimenzióját, minden tevékenységünkben, minden gondolatunkban. Ez a megközelítésmód teljességgel megváltoztatja az emberi életet. Megváltoztatja a teológiai hitet. A teológiai hit többé nem lesz valami specializált, különálló dolog, mert a vallás a mélység dimenziója lesz mindenben. A végső értelme bárminek, amit teszel, mondjuk annak, hogy főzöl, a vallásod lesz. Ez is vallásos cselekedet. Iskolában tanítani, vallásos cselekedet lehet. Eddig úgy gondoltuk, hogy igazán vallásos cselekedet csak az, ami a templomokban zajlik. De ez tévedés! Amikor személyes életed mozzanataiba és gondolkodásodba tudod fokozatosan integrálni hitedet, akkor felépíted saját élő világnézetedet. Ez már nemcsak a közös világnézet. Ez valami új is! Minden keresztény sajátja. Mert minden kereszténynek valóságosan sajátjának kell éreznie világnézetét. Ki kell építenie saját élő világlátását, azt amit sajátmaga számára jelent a hit. Nem vagyok protestáns, de úgy gondolom, ahogy ők, hogy olvasmányaimon, beszélgetéseken, előadások meghallgatásán keresztül is épül mindaz, amit Krisztus jelent számunkra, amit Isten jelent számunkra, amit a szeretet jelent számunkra, amit a hit jelent számunkra. Hogyan tudunk evangéliumi életet élni? Erre is azt felelhetjük: "Ez egy folyamat, ami menet közben alakul ki." Mert pusztán azzal a kevéske morzsával, amit a hitéletből gyermekkorában kapott az ember, ma senki sem képes ilyen életet élni! Újra fel kell fedeznünk az egyházat. A ma kereszténye felnőtt keresztény, érett keresztény. Nem várhatja az egyházi "hatalomtól", hogy az megmondja számára mit tegyen. Magának kell újra megtalálnia, feltalálnia, mi lehet a szerepe, mi a küldetése. Szent Ferencre gondolok. Amikor meghallotta a hívást a San Damiano előtt állt. Jézus arra kérte, építse újjá az egyházat. Ferenc úgy gondolta, ez azt jelenti, hogy építse fel San Damiano falait. Valójában Isten arra kérte, hogy belülről megalapozva építse újjá az egyházat. Nem a kőből valót, hanem az élő egyházat. /Henri Boulad SJ.Angol nyelvű előadás Salzburg-Aigen/ (Ausztria) (1996. április 22.) "A sok hívő mind egy szív, egy lélek volt" (ApCsel 4, 32)

Letöltehető fájl(ok):
Letöltés 0_egyhaz.doc (70 kb)

Ajánld ismerősödnek is!


Információ, észrevétel, kapcsolat: info[kukac]plebania.net
Probléma esetén: segítség