Főoldal Újdonságok Fórum
Kateketikai ötletek
Áldások, imádságok
Szentségek
Szilvarérum
Színdarabok
Humor
Énekek
Katekézisek
Versek
Előadások
Hittanóra - vázlat, ötletek
Történetek
Segédanyagok
Technikai segítség

Szertartáskönyvek

hittanterem[kukac]plebania.net
Levél a szobafelelősnek

 
HITTANTEREM

Trombitás Istvánné: Újabb versek II. (Versek / Más magyar költők)
Bekerült: 2008.11.22. 21:05
Megnyitva: 1287. alkalommal

Trombitás Istvánné Morvai Teréz: Kettétört Szív

Álmaink vonatán utaztunk Kedvesem.
Sok...sok állomáson meg...meg álltunk.
Ábrándozva messze...messze,mindig egymásra találtunk.
Az életnek viharait együtt szenvedtük át.
Nem volt időnk szavakkal elmondani,dolgozni kellett!
De lelkünkkel tudtuk,mi egy szív vagyunk.
Amit a szívünk érzett,többet ért minden szónál.

Némán...csendesen,a szívünk vérzett,
Teltek múltak felettünk az évek.
A múltra ritkán vissza...vissza néztünk,
Ami szép volt feledni nem lehet.
A te szived az enyém,és az enyém a tied.
Szívünk,szeretetünk együvé tartozott.
Kettőnk szerelme,gyümölcsei meglettek.
Szívünkből szeretettel érlelgetni e gyümölcsöket kellett.

Az Istennek hálát adunk érte.
A mi vonatunk lassabban zakatol,meg..meg áll.
Sokszor bizakodva megyünk tovább.
Észre sem vettük,itt a vég állomás ! Kedvesem.
A te szíved már elment,de örökké él az én szívemben.
Nélküled az élet siralmas,halovány.
Lesem az égbolton a csillagod,
Mikor ragyog reám.

Istenemet idelent kérem.
Vele,s veled ragyogjak az égen.
És ami összetört,újból egy lesz ott fent!
Az örök élet vonatán együtt utazunk,
Kedvesem,ott fent!

Trombitás Istvánné szül. Morvai Teréz: Fájdalom, ha gyötri lelkedet
Fájdalom, ha gyötri lelkedet
Fohászkodj Istenhez, Ő biztos segít,
Fájdalmas szívét a tőr járta át.
Fogd össze két kezed, kulcsold imára.
Fogadd meg az ő szavát, ő mindég segít.
Földön, s égen nincsen nála boldogabb kincs.
Fényességben ragyog ő nékünk.
Feléd nyújtja segítő karjait.
Fáradságát, fájdalmait, imájaink enyhíthetik.
Fordítsd felénk ó Istenünk tekintetedet.
Fénylő orcád, jóságos szívedet.
Felséges Istenünk, segítsd meg népedet!

Trombitás Istvánné szül. Morvai Teréz: Fú az őszi szél
Lelkünk azért mindég remél.
Hull a fákról sárgult levél.
Sárba hull ő mostan szegény.
Virágoknak szirmocskája, hull ő rája.
Siratja az elmúlást, szivárvány színében.
Jön helyébe mindég más.
A szemeddel, szíveddel, lelkeddel
Vedd észre, a szép természetet.
Amit Isten adott neked.
Újra, meg újra reméljünk.
Tél után jön a tavasz.
Örülhetünk együtt megint
Szeretettel az életnek.

Trombitás Istvánné: Örök szerelem

Az én párom a bakter, a sorompót nyitja.
Az én szívemet, mint a mágnes oda-vissza húzza.
Nála én ott a szerelmet adom oda vissza.
Tudja ő a kis hamis, adogatja maga is.
Újpest és Palota a szerelmünk adója.
Ott láttalak meg, te hamis.
Boldog leszel magad is.
Nyitja ő a sorompót, ha a vonat jön-megy.
Jövök-megyek, arra járok én is.
Meg-megállok a sorompónál, oda-odanézek.
Az ablakban csak őt látom, mosolyogva néz le,
Nyílok máris a sorompó, de csak kicsit: „ bújj be”!
A sok ember mosolyogva néz oda éppen,
Hogy ez a kislány miért is kivétel?
Hátam mögött hallom csendben, megjegyzik egy páran:
„Összeillő lány és fiú, mégis szép az élet!”
Felhangzik a sípszó „Vigyázz!
Jön a vonat ottan…!
Boldogan szaporázva lépteimet,
Hallom én a zakatoló szívverésem.
Kéklő égbolt felett a napsugár játszik,
Szivárvány összes színében mosolyogva néz le.
Zakatolva pöfög, csiheg a mozdony
Jobbra balra jár ki.
Az én szívem meg csak a baktert várva várja már ki.
Imitt-amott közbe-közbe csattan a csók,
Míg a vonat jön-megy.
Így szerettük mi meg egymást igaz szerelemmel.
Kéz a kézben kísérgetve egymást
Sétáltunk mi Pesten.
Így aztán tetőtől talpig
Beléd szerettem én Pesten.
Több mint három év így telt el szépen,
Míg egyszer csak megkértél:
„Légy a feleségem…”
Én akkor a boldogságtól szárnyalva
Igent mondtam nyomban.
Nemsokára, egy-két év és házunk felett
Megjelent a gólya, két kis gyermek,
Szemünk fénye, boldogsága nékünk
Örömmel felneveltük szépen csendben, szeretettel őket.
Elmúltak már sajnos felettünk az évek,
De a szívünk-lelkünk csak azt súgja-búgja,
Ugyanazt, mit régen, fiatalságunk legszebb idejében.
Szeretlek…szeretlek, nagyon..nagyon téged.
Az életnek rögös útját így bírtuk ki ketten.
Az ember míg él mindig tervez, így van ez rendjén…
De… nem tudja meddig…!
Jobb tehát a terveidet kisebb polcra tenni!
Van felettünk a magasban egy igaz nagy Isten…!
Aki azt eldönti…
Ez az, amit az emberszív, soha igazán nem érti.
Néha-néha Pesten arra járok …ritkán.
Könny jön a szemembe, mert már hiába állok én ottan.
Nincsen, ki … Nekem a sorompót nyitja.
A csókjaimat…adja oda-vissza…
Csak az emlékeim fűznek oda…vissza.
Az életünkre tiszta szívvel nézek én vissza.
A síron túl is szeretettel várlak téged vissza.

Messze....szárnyaló gondolatok...

A múlt már messze... van.
S mégis oly közel.
Zsenge nádszál.
Ó maradj zsenge még.

Ne száradj el!
A lelkem ne tépjed szét.
Lenge szellő simogatta.
Hajladozva zizegve.

A nap s csillagok alatt.
Szomjúhozva égi áldást.
Sarjadozva sok-sok szálát.
Tavaszi szél!Ne siess még!

Nyári időben a nád is érik.
S melengeti szálait.
Őszülő táj tarka mező.
Hulló levél, sárgult levél.

Ha beérik zizegve.
Szomorúan földet ér.
Így múlik el ő is szegény.
Sebesen fú hideg szél.

Sötétségben jön a tél.
Így törik el ha beér.
A nádszál is szegény.
Ha jő a hideg tél.

Piros Pünkösd napján
A múlt oly szép az emlékeimben ha feldereng
Pünkösd napja, mily fényesen ragyogott egykoron
Reményekkel telve szívünkben oly forrón lobogott.
Végtelennek látszó, melyben soha nincsen alkonyat.
Két kis arany karikának varázsa végtelen.
Csendben lobogó tűz, mely a szívünkben parázslott.
Szemünk ha találkozott, szégyenlősen szikrázott.
Mint a kovács, ha formálja a vasat.
Májusi virágok, pünkösdi rózsaszál.
Szép kelő nap, mely egykoron felvirradtál.
Domboldalon lágyan ringó árvalányhaj.
Melyet egykoron, a kis öcsém csokorba kötött.
Emlékeimben most is őrzöm, rá-ránézek én.
A szívemben a tűz most is ég, de bizony,
A könnyem tépi szét, az emlékeim tüzét.
Lajos öcsém, 20 éve már, hogy elmentél, itt hagytál bennünket.
Az árvalányhaj, melyet 42 éve őrzök én,
Pünkösdkor , eljegyzésünkre kötöttél,
Emlékeimben, gyémánt csokor lett nekem.
Öcsém! Szüleink, testvéreim, rokonaim,
Szülőfalum, Mogyoród, s Kedvesem!
Melyekre csak szeretettel emlékezem.
Kedves Öcsém! Te már ott vagy fenn.
Az édesanyánk, és az égi Anyánk társaságában.
Az angyalok dala szól Neked, s Nektek.
Imádkozok. Érted, Értük, s szerelmemért.
Minden nap, addig, míg a nap felvirrad nekem.
Isten áldjon Titeket!
Kiket még most is forrón szeretek.

Trombitás Istvánné: Ó május, május

Várva vártunk, elhoztad a boldogságunk,
Viruló szép napsugárral, beragyogod életünk.
Szépen felöltözött most e táj.
Szomorú fűz bólogat, lenge szellő simogatja zöldellő kis ágat.
Örömében a kismadár is oda száll!
Kéklő égbolton a vándor felhő messze jár.
Erdőn, mezőn szivárvány színében pompázik már a napsugár.
Gyermekzsivajtól hangos most a táj.
Örömükben futkároznak, találnak sok-sok kankalint.
Kiáltoznak: nini ott fenn szárnyaival a gólya int.
Szemünkkel látni mindezt oly csodás.
Vedd hát észre szeretettel, amit Isten adott teneked.
Viszonzásul te is adhatsz mosolyoddal, csak egy szóval, szeretet!


 



 

Ajánld ismerősödnek is!


Információ, észrevétel, kapcsolat: info[kukac]plebania.net
Probléma esetén: segítség